Szeretteink elvesztése hatalmas tragédia! Teljesen helyénvaló, ha rosszul érezzük magunkat, ha dühösek vagyunk, ha senkivel sincs kedvünk találkozni, beszélgetni, ha úgy érezzük, hogy képtelenek vagyunk bárminek is örülni, bármibe belefogni.

A gyász, a befelé fordulás, az üresség természetes reakció, mely fájdalmas, de elkerülhetetlen, hiszen amilyen boldogságot okoz valakinek, valaminek a jelenléte, annyi szenvedést, bánatot a hiánya, az elvesztése.

Ha valaki örökre megpihen, akit ismertünk, akit szerettünk, akivel együtt éltünk, aki része volt az életünknek, bármilyen minőségben akkor valami bennünk is megváltozik.

Újra értékeljük az életünket minden tekintetben, a kapcsolatainkat a családdal a barátokkal, a környezetünkkel.

Veszteségeink arra is megtanítanak bennünket, hogy a jelenben éljünk, ameddig csak van rá lehetőségünk!

Engedjük el a múlt beidegződött mintáit, bántásait, sértettségeit, és bocsájtsunk meg mindenkinek, de legfőképpen magunknak!

Válaljunk felelősséget tetteinkért, tisztázzuk a félreértéseket a kapcsolatainkban, engedjük el a csalódottságainkat, hogy felszabaduljunk a fájdalmas kötelékek alól.

Amit lehet, hozzunk, helyre javítsuk meg, de legfőképpen arra tanít meg bennünket, hogy ki mutassuk, megéljük, és

elmondjuk az érzéseinket azoknak akik, Fontosak az életünkben, hiszen soha nem tudhatjuk, mit hoz a holnap!